Emlékszem, amikor először hallottam az „animés Dark Souls”-ról, egyből elkapott a „hype”. Aztán elcsendesedett minden a játék körül, én magam pedig szinte teljesen elfelejtkeztem arról, hogy érkezni fog a cím. (Ezen az sem segített, hogy eredetileg tavaly már meg kellett volna, hogy jelenjen…) Majd jött a hír, hogy lehetőségünk van tesztelni a játékot a Network Test időszakban (gyakorlatilag egy béta), s nagy meglepetésemben egyből rá is vetettem magam a lehetőségre. Utána jöttem csak rá, hogy pontosan mire vállalkoztam. Egy olyan játékot fogok tesztelni, amit egy időben mindennél jobban vártam, majd pedig el tudtam felejteni. Valami azt súgta, hogy ez összességében nem a legjobb előjel, de addig-addig pörögtem a dolgon, míg már játszható stádiumba került a játék a konzolomon, úgyhogy úgy döntöttem, leállítom a „percepció gyárat” a fejemben és hagyom, hogy a játék döntsön helyettem.
Most, körülbelül négy hónappal később, pedig megérkezett a teljes játék is!
„A nem túl távoli jövőben egy rejtélyes katasztrófa romba döntötte eddig ismert világunkat. Az ég felé ágaskodó felhőkarcolók, amik egykor a jólét jelképei voltak, most az emberiség múltjának élettelen síremlékei, amiket átsző a Thorn of Judgement. A pusztítás középpontjában egy titkos Revenant társaság rejlik, a Vein. Ez az utolsó erőd ad otthont az emlékeikért cserébe különleges erőre és folytonos vérszomjra szert tett néhány egyénnek, akik a túlélésért harcolnak. Ha azonban teljesen átadják magukat vérszomjuknak, azzal azt kockáztatják, hogy minden emberségtől mentes vámpírrá változnak. Alkosd meg saját karaktered, fedezz fel egy romokban heverő világot, kutass emlékeid után, és a vér erejével kerekedj felül az eléd állított kihívásokon!”
Azért gondoltam, hogy fontos lehet mindez, mert a játék előszavát finoman szólva is nehéz megemészteni, így nem árt, ha tudjuk, hogy mi a helyzet, ugyanis mindebből SEMMI sem jött le a játékmenet során!
Egy gigászi klisével startol a cím, biztosan senki se látta előre, hogy a karakterkészítési fázist egy amnézia színezte helyzet fogja megelőzni, így hát úgy döntött a történet írója, meglepi egy ilyen hatalmas fordulattal már a játék elején a játékosokat.
Miután gondosan megterveztük az avatárunkat (kopasz szakállas ember lévén kissé fájt a lelkemnek, hogy se kopasz, se szakállas opció nem volt a játékban), kezdődhetett a Tutorial. A karakterünk irányítását és a játék alapmechanikáit egy erre megtervezett platformon tanulhatjuk meg egy igazán misztikus környezetben, ami alá sikerült végteleníteni egy olyan muzsikát, ami már az első percben is a falkaparásra kényszerített, hát még mikor már vagy fél órája hallgattam. Mint közben kiderül, mindez a karakterünk fejében megy végbe, az instrukciókat pedig egy titokzatos nőtől kapjuk.
Aki ismeri a Dark Souls szériát, annak nem lesz meglepő az általános játékmenet, van gyengébb és erősebb támadás, tudunk bukfencezni, védekezni, a stamina csíkra pedig figyelni kell, mert könnyen megadhatja magát a karakterünk erőnléte, ami bizony szorult helyzetekbe sodorhat minket.
Mindezt egy érdekes kasztrendszerrel fűszerezték meg, ennek a rendszernek a középpontja az úgynevezett Blood Code, ami összességében meghatározza, hogy a karakterünk mire lesz képes. Minden Blood Code-nak van passzív képessége (erősebbek a támadásaink, bónusz életerő, stb.), valamint pár aktívja is, ami a kasztoktól függően változik. Utóbbiak fejleszthetők, az ellenségekből kinyert lelkekkel (Haze) és bizonyos tárgyakkal tuningolhatjuk képességeink. A Blood Code-ok számát később a nagyobb ellenfelekből bővíthetjük.
A karakterünk képességtára személyre szabható, bármikor cserélgethetjük a Blood Code-okat, a skilleket és a tárgyakat is olyan sorrendbe pakolásszuk, amilyenbe csak szeretnénk. A probléma ezzel csak az, hogy elsőre igazán kaotikus a menürendszer, nekem több órámba telt anno a Network Test során, míg egyáltalán hajlandó lettem arra, hogy komolyabban foglalkozzak vele. (Így másodjára már lényegesen könnyebb volt!) Idővel megszokja az ember és akkor már lát rendszert a káoszban, ám szerintem ezt a részt bőven leegyszerűsíthette volna a fejlesztőbrigád.
Miután mesterévé váltunk az irányításnak és végre átlátjuk a játékmechanikát, kidob minket a Tutorial, s kezdetét veszi a Code Vein!
Ahogy az lenni szokott, egy ismeretlen, fehérhajú lány ébreszt minket, akinek indokolatlanul nagyok a mellei és mit ad isten, ő maga sem emlékszik semmire. Vagyis ha nem olvastam volna el a játék kedvcsinálóját, még mindig fogalmam sem lenne arról, pontosan mi is történik, ami azért rendesen frusztráló tud lenni. A lánnyal elvergődünk egy kiszáradt fáig, amit végül megitatunk a vérünkkel (?), ennek hatására gyümölcsöt növeszt (Blood Beads) és új életre kel. Karakterünk pedig újból kiüti magát…
Ezután egy börtönszerű területen ébredünk, ahol magunkhoz kapunk egy maszkot és felmászunk egy idő közben leeresztett létrán. Jön egy határozott vágás, s már „munka” közben találjuk magunkat, fogva tartóink szolgasorba taszítottak minket, vezetőjük pedig arra kényszerít minket, hogy Blood Beads-eket gyűjtsünk neki, ugyanis ez az éltetője a „fajtánknak”. Motivációképp megfenyeget minket, hogy a lány, aki felkeltett minket, bizony nem ússza meg szárazon, ha nem hozzuk el neki azt, amit kér. Mi pedig persze ugrunk is egyből, hogy megmentsük a nőt, akiről fogalmunk sincs, hogy kicsoda, s aki eddig érdemben semmit sem adott hozzá a történethez, de valamilyen oknál fogva mégis fontos számunkra.
Most lehet, hogy úgy tűnik, a játékmenet közben szélütést kaptam, s a történéseknek csak a felére emlékszem, valamint azokra is rosszul, de nem, a helyzet az, hogy a Code Vein ennyit tud. Csak kapkodtam a fejem, hogy mégis mi történik a szemem előtt, végül pedig úgy döntöttem, hogy a történetvezetés megértését a későbbiekre tartogatom.
Ha a történetet nem is értjük pontosan, lássuk a játékmenetet!
A játékmenet egyébként tényleg kísértetiesen hasonlít a Dark Souls játékokéra, még „tábortüzek” is vannak a játékban, annyi különbséggel, hogy ebben az esetben egy furcsa, fehér növényt kell megérinteni ahhoz, hogy fejleszthessük karakterünk, elmenthessük az állást, vagy feltöltsük az életünk. De ahogy az a kategóriában már jól ismert, ennek az az ára, hogy minden addig legyőzött ellenség újraéled.
Ha felülkerekednek rajtunk, akkor az utoljára használt Mantle-ig dob vissza minket a játék és minden egyes Haze-t, amit addig felhalmoztunk, azon a ponton hagyunk, ahol elhullott a karakterünk. Ha vissza akarjuk őket szerezni, akkor bizony vissza kell küzdenünk magunkat a lelkünkért.
Maga a bevezető eléggé vontatott volt, de legalább a látvány kárpótolt érte. Összességében jól néz ki a játék, a Bandai Namco nagyon érti a dolgát, ha az „animés” érzés a cél. Persze az is látszik, hogy sok mindent átemeltek korábbi játékokból, így sokszor volt az az érzésem, hogy a God Eater szériában már láttam egy pár játékelemet.
A játékban az ellenségeket „Lost”-nak, vagyis elveszettnek nevezik, a kiemelt főbb ellenségeket pedig, igazán kreatívan, „Greater Lost”-nak. Maguk a boss fightok egyébként érdekesek, de semmi újat nem adnak, nem tudom elégszer mondani, hogy ha már láttunk Dark Souls játékot, akkor összességében ezt a játékot is láttuk már korábban. A Greater Lostoknak többnyire több szintje is van, ha elérnek egy bizonyos életszázalékot, erősebbé válnak és új támadásokat is kapnak. A játék vége fele ez komoly gondot tud jelenteni, nem egy Greater Lost izzasztotta le rólam a pólót tesztelés közben.
Összességében ennyit lehet beszélni a Code Veinről spoiler-mentesen. A játék összességében egy szórakoztató IP, viszont a teljes játék sem tudta feledtetni velem a fenntartásaim, így a végső értékelésen sem tudtam javítani. Félreértés ne essék, nem kell menteni a címet, véleményem szerint a kategóriájának egy stabil pillére, s azoknak, akik szerették a Dark Souls szériát és nap mint nap animét néznek, kötelező vétel! Akik viszont nincsenek hozzászokva a “japán történetvezetéshez” lehetséges, hogy nem a legjobb helyen keresgélnek, ugyanis néha meglehetősen kaotikus tud lenni az egész. Ám még ezek a játékosok is megtalálhatják az örömüket a Code Veinben, persze ehhez el kell tudniuk vonatkoztatni a történettől és csak a játékmenetre koncentrálni. Elvégre abban van egy-két igazán kreatív húzás, még akkor is, ha összességében nem a Bandai Namco találta fel a spanyolviaszt.
